Minek politika, ha van covidunk?

A cím meglehet furcsa első ránézésre, de sajnos egy nagyon is valós problémára világít rá. Aki kicsit is érdeklődik a napi dolgok iránt, és böngészi a különböző internetes felületeket, vagy közösségi média oldalakat, az rendszeresen belefuthatott az Orbánozós, Gyurcsányozós emberek tömegeibe. Mindenhol ment egymás szidása, komcsizós, nácizós, libsizős hozzászólások tengere. Emberek akik képtelenek normális hangnemben megbeszélni valamit, vagy megvitatni valamit, annyira elvakultan gyűlölik a számukra nem tetsző politikai oldalt és az azokkal szimpatizáló honfitársaikat., hogy verbálisan képesek megölni egymást. Persze ez eddig nem meglepő (sajnos), hiszen a politika mindig is arról szólt, hogy igyekezett megosztani az embereket, hiszen zavarosban könnyű halászni ugyebár, és, hogy ezt az állapotot fenntartsák bizony nem kevés pénzt is fordítottak erre. Ám egyszer csak segítséget kaptak a legendák szerint egy kínában elfogyasztásra került denevértől. Megérkezett a covid azaz a koronavírus. Ezzel pedig megérkezett a legújabb konfliktusforrás. Az, hogy a koronavírus létezik nem képezheti vita tárgyát. Tagadni badarság, minden nap emberek ezrei betegednek meg és tucatjai halnak bele hazánkban is. Ugyanakkor tény, hogy vannak akik nem hisznek a létezésében. Amikor a tagadók hozzászólásaival találkozok, hátat fordítok nekik és továbblépek, csakúgy mint amikor azokkal a honfitársaimmal futok össze akik nemhogy tagadnák a létezését, de még otthon is és saját kocsijukban is maszkot hordanak, a beteg vagy éppen gyógyult embereket pedig kerülik mintha valami bűnt követtek volna el azzal, hogy a vírust elkapták. Úgy kezelik őket mintha pestisesek lennének. Namost. Az a finom amikor a tagadók, és a rettegők, azaz a két szélsőség találkozik. Az, hogy a politika milyen ellentéteket gerjeszt ismert, de ez valami egészen más. Valami betegesebb. Valami perverzebb már-már. Az ember nem hisz a szemének ahogy ezek az emberek alázzák és szidják egymást. Az a szenvedély ahogy egymásnak esnek. Ahelyett, hogy támogatnák egymást ezekben a nem könnyű időkben az energiájukat ilyen dolgokra pazarolják. Nem kell egyetérteni. Mert nem. De talán ezekben a megosztó időkben kéne embernek maradni. Mert, ha van kovid, ha nincs, emberek tízezrei kerülnek igen nehéz helyzetbe, így télen meg főleg emiatt a dolog miatt. Én minden nap tucatjával olvasok olyat, hogy itt a hideg de nincs gáz, nincs fa, nincs már munkahely, de ott a gyerkőc vagy a beteg férj/feleség, és ezek az emberek majdnem mind a tavaszi bezárásoknál veszítették el a megélhetésüket. És hol vannak még az őszi áldozatai a szigorításoknak? Összefogás. Csak ennyi kéne. Egyszer meglátni azt, hogy többre megy a társadalom azzal, ha összefog és nem széthúz. Én bízok benne, hogy ennek az egymásra okádásnak vége lesz egyszer és egységesen ki lehet állni az ilyen nehéz időkben egymásért. Mert éppen elég, hogy a politika mételyezi a mindennapjainkat, nem hiányzik még ez is. Én meg aki csak élni akarok, állok középen és nem értem, hogy most akkor mi is van.

ui: a politikusok közben köszönik szépen, nem kell sem migráns, sem Soros, sem Orbán sem Gyurcsány ahhoz, hogy az ország megosztott legyen. Jelszó: korona.

Apa-lánya, valahogy mindig más…

Szóval tolom a babakocsit a legifjabb gyermekemmel, közben Kinguska mellettem sétál. Egyszer csak megkérdi:

– Apa, ti mióta vagytok együtt anyával?

Mondom neki: 12 éve, de egyébként 13 éve ismerkedtünk meg.

– Akkor ti egy évig barátok voltatok?

Válaszom: igen.

Sétálunk, gondolkozik, egyszer csak megszólal:

– Lehet nekem is egy év barátsággal fog kezdődni a szerelmem a fiúval.

Mondom Kingusnak: az esélyes.

Úgy két perc séta után ismét megszólal:

– Remélem olyan lesz a fiú mint te.

Fú, gondoltam magamban, legyen szinte bármilyen, csak olyan ne mint én voltam a lányokkal, ha rólad van szó. De nem mondtam semmit inkább megkérdeztem: mire gondolsz, milyen?

Válasza:

– Remélem olyan kedves lesz hozzám, mint amilyen te szoktál lenni velem.

Ezt én is remélem….

 

Underground irodalom, azt hiszem még van remény…

Bár az írás számomra nem újdonság, nem új dolog, az egyik felületen, mégpedig a Lidércfény Kulturális Magazin hasábjain még újnak számítok. Évekig olvasgattam, kerülgettem ezt az online magazint, mígnem idén tavasszal, azaz májusban rávettem magam, hogy írjak is oda. Főleg verseket és novellákat készítek, legfőképpen horror, de mellette fantasy és neoprimitív kategóriában. Ez a magazin úgy érzem hiánypótló, afféle underground megmozdulás a mai celebekkel teletűzdelt világban. És bár nem szoktam nagyon a statisztikákat böngészni, de ma reggel ránéztem miként is állok ott, néznek-olvasnak e engem egyáltalán. Május óta a 25 beküldött művemet 2588 alkalommal nézték meg. És akkor itt álljunk meg egy szóra. Mert ez nem engem minősít. Ugyanilyen arányban, de inkább nagyobb arányban olvassák ott a többi kortárs szerző műveit is. Ez pedig azt az örömteli dolgot jelenti, hogy túl azon, hogy az emberek nem mondtak le az olvasásról, bizony a kortárs underground is igen nagyot fut a maga nemében, teszem hozzá úgy, hogy legtöbbször nem a modern világ elvárásainak alkotják ezeket a műveket, nem a kiadók által diktált témában és formában, hanem szabadon amíg még lehet. Ez pedig azért is fontos a mai világban mert ha vannak szabadon gondolkodó alkotók akiket olvasnak vannak szabadon gondolkodó olvasók is akiket még nem falt fel teljesen a média, és a média által kreált szerzők sokasága. Remélem ez a tendencia megmarad, még több szerző lesz aki mer önmaga lenni és mégtöbb olvasó aki képes lesz azonosulni velünk.

Roberto Saviano gondolataival zárnám ezt a posztot:

“Semmi sem fontosabb az olvasásnál: hazudik, aki azt állítja, hogy az olvasás passzív időtöltés. Olvasni, érezni, érteni, tanulmányozni, ez az egyetlen módja, hogy az ember megtapasztaljon egy másik, a sajátjával párhuzamos életet.”