A karácsonyi slágerek megosztják az embereket. Van aki él-hal a Last Christmas az All I want for Christmas is you a White Christmas vagy a Let It Snow című dalokért és már november elejétől jöhet nekik ömlesztve és folyamatosan, és van akit a hideg ráz ha csak meghallja őket. Én azt hiszem valahol középen helyezkedek el, számomra remek hangulata van ezeknek a daloknak, ám ha folyamatosan ez menne a nap 24 órájában én is egy másik bolygóra menekülnék előlük. Azonban éppen ma délelőtt szembejött velem egy album. Egy album a Chicago nevű zenekartól Chicago Christmas címmel.
Először arra számítottam, hogy a szokásos nóták lesznek kissé áthangszerelve, de nem. Valami egészen mást kaptam mint amire számítottam. Aki ismeri a bandát az tudja, hogy milyen különleges blues-rock hangzásvilággal rendelkeznek. Nos hatalmas szerencsénkre ez meg is mutatkozik ezen az albumon úgy, hogy a dalaik sem veszítenek semmit az ünnepi hangulatból. Jó szívvel ajánlom mindenkinek ezt a korongot, mert egyedi élményt ad így karácsonyhoz közeledve, ám ezt úgy hogy a dalok minden klisét mellőznek, ám felruházzák azokat egyfajta karácsonyi bájjal. A dalt ezen a linken lehet elérni Spotifyn:
A cím meglehet furcsa első ránézésre, de sajnos egy nagyon is valós problémára világít rá. Aki kicsit is érdeklődik a napi dolgok iránt, és böngészi a különböző internetes felületeket, vagy közösségi média oldalakat, az rendszeresen belefuthatott az Orbánozós, Gyurcsányozós emberek tömegeibe. Mindenhol ment egymás szidása, komcsizós, nácizós, libsizős hozzászólások tengere. Emberek akik képtelenek normális hangnemben megbeszélni valamit, vagy megvitatni valamit, annyira elvakultan gyűlölik a számukra nem tetsző politikai oldalt és az azokkal szimpatizáló honfitársaikat., hogy verbálisan képesek megölni egymást. Persze ez eddig nem meglepő (sajnos), hiszen a politika mindig is arról szólt, hogy igyekezett megosztani az embereket, hiszen zavarosban könnyű halászni ugyebár, és, hogy ezt az állapotot fenntartsák bizony nem kevés pénzt is fordítottak erre. Ám egyszer csak segítséget kaptak a legendák szerint egy kínában elfogyasztásra került denevértől. Megérkezett a covid azaz a koronavírus. Ezzel pedig megérkezett a legújabb konfliktusforrás. Az, hogy a koronavírus létezik nem képezheti vita tárgyát. Tagadni badarság, minden nap emberek ezrei betegednek meg és tucatjai halnak bele hazánkban is. Ugyanakkor tény, hogy vannak akik nem hisznek a létezésében. Amikor a tagadók hozzászólásaival találkozok, hátat fordítok nekik és továbblépek, csakúgy mint amikor azokkal a honfitársaimmal futok össze akik nemhogy tagadnák a létezését, de még otthon is és saját kocsijukban is maszkot hordanak, a beteg vagy éppen gyógyult embereket pedig kerülik mintha valami bűnt követtek volna el azzal, hogy a vírust elkapták. Úgy kezelik őket mintha pestisesek lennének. Namost. Az a finom amikor a tagadók, és a rettegők, azaz a két szélsőség találkozik. Az, hogy a politika milyen ellentéteket gerjeszt ismert, de ez valami egészen más. Valami betegesebb. Valami perverzebb már-már. Az ember nem hisz a szemének ahogy ezek az emberek alázzák és szidják egymást. Az a szenvedély ahogy egymásnak esnek. Ahelyett, hogy támogatnák egymást ezekben a nem könnyű időkben az energiájukat ilyen dolgokra pazarolják. Nem kell egyetérteni. Mert nem. De talán ezekben a megosztó időkben kéne embernek maradni. Mert, ha van kovid, ha nincs, emberek tízezrei kerülnek igen nehéz helyzetbe, így télen meg főleg emiatt a dolog miatt. Én minden nap tucatjával olvasok olyat, hogy itt a hideg de nincs gáz, nincs fa, nincs már munkahely, de ott a gyerkőc vagy a beteg férj/feleség, és ezek az emberek majdnem mind a tavaszi bezárásoknál veszítették el a megélhetésüket. És hol vannak még az őszi áldozatai a szigorításoknak? Összefogás. Csak ennyi kéne. Egyszer meglátni azt, hogy többre megy a társadalom azzal, ha összefog és nem széthúz. Én bízok benne, hogy ennek az egymásra okádásnak vége lesz egyszer és egységesen ki lehet állni az ilyen nehéz időkben egymásért. Mert éppen elég, hogy a politika mételyezi a mindennapjainkat, nem hiányzik még ez is. Én meg aki csak élni akarok, állok középen és nem értem, hogy most akkor mi is van.
ui: a politikusok közben köszönik szépen, nem kell sem migráns, sem Soros, sem Orbán sem Gyurcsány ahhoz, hogy az ország megosztott legyen. Jelszó: korona.
Ha azt hallja az ember, hogy Queen, akkor általában Freddie Mercury pózolásai és a hangja, Brian May loboncos haja, a Bohemian Rhapsody dallamvilág, a We Will Rock You üteme vagy pedig az I Want To Break Free mókás női kosztümös klippje jut eszébe mindenkinek, esetleg mindezek egyben. Én most viszont egy egészen más dologoról szeretnék beszélni, írni. November 14-én lesz szülinapos a Queen Jazz című albuma. 42 éves, azaz annyi mint én. De nem csak azért áll hozzám közel ez az album mert egyazon évben születtünk, hanem azért mert a A Day at the Races albumuk mellett ez a személyes kedvencem. Mert ez az album annyira Queen. Mert összetett mégis könnyed. Mert dallamos, mégis érzed a mögötte feszülő rockkereket. Emészthető, de egyben elgondolkodtató album. A zenekarnak ez volt sorrendben a hetedik stúdióalbuma amely 1974 november 14-én jelent meg. Ekkorra a Queen már világhírű rockbandává nőtte ki magát. Az album célja az volt, hogy a korai bonyolultabb hangzásvilágú és szerkezetű dalaik után valami könnyedebbet tárjanak a világ elé úgy, hogy közben megtartják az akkorra kialakult semmivel össze nem téveszthető Queen hangzásvilágot. Maga az album a kritikusok szemében nem aratott osztatlan sikert, mitöbb rengeteg kritikával illették azt. Dave Marsh kritikája a Rolling Stone magazinban egyenesen fasisztának titulálta az együttest. Magát a nagylemezt és a dupla A-oldalas „Fat Bottomed Girls”/„Bicycle Race” kislemezt az akkori időben megbotránkoztatónak számító módon reklámozták: ötven pucéran kerékpározó nő részvételével versenyt rendeztek, lefilmezték és lefényképezték a versenyt, a filmet videóklipként, a képeket pedig a borítóba rejtett posztermellékletként használták fel (Amerikában mindkettőt cenzúrázták). Mindezek ellenére napjainkban sokkal enyhébben ítélik meg a kritikusok, sőt, egyesek az együttes egyik legjobb lemezének tartják. Akárcsak én.
A lemez felvételei 1978 júliusában kezdődtek, mely felvételeket a svájci Montreux városában, a Mountain Studiosban kezdték el ám a felvételek egy pontjánál áttelepültek a franciaországi Nizza városa mellett található Super Bear stúdióba.
Maguk a dalok és a munkálatok igazán bohém körítéssel készültek:
“Szokás szerint a dalok egy részét már hozták a stúdióba, a másik részét a felvételek során írták meg, különböző forrásokból merítve inspirációt. Mercury például a nizzai hotelszoba ablakán kitekintve megpillantotta az éppen arra haladó Tour de France versenyt, és ez adta az ötletet a „Bicycle Race” című dalhoz.[7] May a „Fat Bottomed Girls” című dalt Mercuryra gondolva írta: „ez van, ha van egy nagyszerű énekesed, aki szereti a nagy hátsójú lányokat és fiúkat”.[12] Egy alkalommal, amikor Montreux-ban vihar volt, May hirtelen ötlettől vezérelve kirakott a szabadba egy felvevő készüléket, és rögzítette vele a mennydörgés hangját, amelyet később a „Dead on Time” című dal végére vágott. Az album borítóján, a közreműködők között meg is említették: thunderbolt courtesy of God (azaz „mennydörgés Isten jóvoltából”).[15] Baker 1982-ben, amikor visszaemlékezett erre az időszakra, azt mondta: „az egész sokkal kevésbé a dalokról szólt, inkább a helyi éjszakai életről. Minden áldott este lementünk abba a sarki klubba, ahol a legcsodálatosabb sztripperek voltak, befejeztük a felvételt tizenegy órakor, megnéztük a táncosnőt, majd újra visszamentünk a felvételekhez.”[16]” – wikipédia
A srácok 1978-ban.
A lemezt ért rengeteg kritika ellenére az amerikai Billboard magazin igen kedvezően írt a korongról, megjegyezték, hogy Roy Thomas Baker visszatérésével a lemez a Queen korábbi munkáit idézi, hogy a dalok ismét feszegetik a stílusbeli határokat, és a mások által sokat szidott „Fat Bottomed Girls” és „Bicycle Race” dalokat a lemez legjobbjainak nevezte. Mindezt nem ok nélkül.
Lássuk a dalokat:
Első oldal
MustaphaMercury3:01
Fat Bottomed GirlsMay 4:16
JealousyMercury3:13
Bicycle RaceMercury3:01
If You Can’t Beat The Deacon4:15
Let Me Entertain YouMercury3:01
Második oldal
Dead on TimeMay 3:23
In Only Seven DaysDeacon 2:30
Dreamer’s BallMay 3:30
Fun It Taylor 3:29
Leaving Home Ain’t EasyMay3:15
Don’t Stop Me NowMercury3:29
More of That JazzTaylor 4:16
Bár a Fat Bottomed Girls és a Bicycle Race lett a két legnagyobb sláger amikor kiadták az albumot, a legnagyobb hatású zene mégis az azóta ezernyi formában feldolgozott és előadott Don’t Stop Me Now.
Az albumon látható, hogy mindegyik tag kivette a részét a dalok írásából, és a zenekarból számomra a legkedvesebb tag John Deacon basszusgitáros írta azt a dalt melyet a leginkább szeretek: In Only Seven Days címmel.
Aki ezt az albumot már hallotta annak nem kell bemutatnom, aki pedig még nem az mindenképpen pótolja.
Bár az írás számomra nem újdonság, nem új dolog, az egyik felületen, mégpedig a Lidércfény Kulturális Magazin hasábjain még újnak számítok. Évekig olvasgattam, kerülgettem ezt az online magazint, mígnem idén tavasszal, azaz májusban rávettem magam, hogy írjak is oda. Főleg verseket és novellákat készítek, legfőképpen horror, de mellette fantasy és neoprimitív kategóriában. Ez a magazin úgy érzem hiánypótló, afféle underground megmozdulás a mai celebekkel teletűzdelt világban. És bár nem szoktam nagyon a statisztikákat böngészni, de ma reggel ránéztem miként is állok ott, néznek-olvasnak e engem egyáltalán. Május óta a 25 beküldött művemet 2588 alkalommal nézték meg. És akkor itt álljunk meg egy szóra. Mert ez nem engem minősít. Ugyanilyen arányban, de inkább nagyobb arányban olvassák ott a többi kortárs szerző műveit is. Ez pedig azt az örömteli dolgot jelenti, hogy túl azon, hogy az emberek nem mondtak le az olvasásról, bizony a kortárs underground is igen nagyot fut a maga nemében, teszem hozzá úgy, hogy legtöbbször nem a modern világ elvárásainak alkotják ezeket a műveket, nem a kiadók által diktált témában és formában, hanem szabadon amíg még lehet. Ez pedig azért is fontos a mai világban mert ha vannak szabadon gondolkodó alkotók akiket olvasnak vannak szabadon gondolkodó olvasók is akiket még nem falt fel teljesen a média, és a média által kreált szerzők sokasága. Remélem ez a tendencia megmarad, még több szerző lesz aki mer önmaga lenni és mégtöbb olvasó aki képes lesz azonosulni velünk.
Roberto Saviano gondolataival zárnám ezt a posztot:
“Semmi sem fontosabb az olvasásnál: hazudik, aki azt állítja, hogy az olvasás passzív időtöltés. Olvasni, érezni, érteni, tanulmányozni, ez az egyetlen módja, hogy az ember megtapasztaljon egy másik, a sajátjával párhuzamos életet.”
